Helló!
Itt az ősz, ami nekem legalábbis a bekucorodva, gőzölgő teát/kávét/kakaót kortyolgatva olvasást idézi fel. Ha ezzel ti is így vagytok, akkor az utóbbihoz hadd ajánljak pár nagyszerű olvasnivalót (a bekucorodást és a kortyolgatást rátok bízom):
Jacob Lund Fisker - Extrém Korai Nyugdíj
Vicki Robin pénzügyi intrója után már megalapozottan következhetett egy régebbi kedvencem az anyagi függetlenség témakörében. Ezúttal pedig az “extrém” végletekig is elmentünk, mint ahogy arra talán a könyv címe is utal. Jacob Lund Fisker blogból összetömörült könyve ugyanis szigorú elvi és személyes filozófiai alapokra helyezi a pénzhez való hozzáállását.
Nem kötelező természetesen mindenkinek rögtön “aktivista” üzemmódba kapcsolni (mert itt bizony lesznek bőven szemöldök-emelgető szintű javaslatok)! De mint ahogy Thoreau erdei kiruccanása esetében, szerintem itt is hasznos relatíve korán látni a végleteket – hogy aztán már a teljes skála ismeretében tudja magát belőni az ember.
Az Extrém Korai Nyugdíj nem is csak a pénzügyi, hanem inkább a teljes(ebb) függetlenségről szól. Annyi hasznos gondolat és meglátás van benne, hogy két heti anyagunkat is lefedte a hónapban (egy, kettő). A tartalmával lehet egyet nem érteni, de ismerni mindenképpen ajánlott! A nem kicsit fizikus PhD hangvételt pedig igyekeztem tompítani, amennyire tőlem tellett.
Munkára fel!
A pénzügyi és függetlenségi dupla dózis mellett sorra került még:
A Deep Work egy különösen fájdalmas pontomra tapintott az időmenedzsmenthez kapcsolódó meglátásaival, viszont cserébe olyan tippeket adott (például a nap reggelenkénti teljes betáblázásával, vagy a meditációval húzott párhuzammal), amiket azóta is aktívan próbálok beépíteni. Remélem Titeket is egy kollektív gatyába rázásra fog inspirálni...
Nem szégyen a szégyenkezés
A most már talán rendszeresnek mondható hírlevél-végi gondolatokban azt az "élményemet" említeném, amikor a napokban a nem is olyan sok évvel ezelőtti önmagamra gondoltam. És mit mondjak, néhány célomra és véleményemre olyan kínos volt visszaemlékezni, hogy azóta ökölbe tudom szorítani az arcomat. Ez viszont a látszat (és érzet) ellenére jó, mert arra utal, hogy azóta mérhetően sokat fejlődtem.
Ha évek távlatában sincs semmi kínos vagy szégyellnivaló az emlékeink között, annak két oka lehet: vagy már akkor is tökéletesek voltunk, vagy még most sem vagyunk semmivel közelebb hozzá, mint akkoriban. Szabad tippelni, hogy ezekből melyik a valószínűbb... Próbáljuk hát pozitívan beállítani a jelenlegi énünk és a régebbi bukdácsolásaink közti kontrasztot, hiszen ez a fejlődés egyik legbiztosabb jele! Én pedig igyekezni fogok, hogy pár év múlva már a jelenlegi teljesítményem is amatőrnek látszódjon.
Üdv,
Dénes
|
|
|
|
