Az elmúlt 20 évben 95 sikeres ügyünk volt az Emberi Jogok Európai Bíróságán, melyekben összesen 154 ügyfelünket képviseltük eredményesen. Itt volt az ideje, hogy nyilvános, közérthető adatbázist hozzunk létre, ahol elérhetőek ezek a sikertörténetek.

Az egyedi jogi elégtétel is fontos, de a strasbourgi ítéletek nyomán csökkent Magyarországon a(z előzetes) letartóztatások száma, enyhült a börtönzsúfoltság, számolták fel a tranzitzónákat, vagy éppen most nyílik esély arra is, hogy a börtönökben újra megölelhessék egymást a fogvatartottak és hozzátartozóik. De a Magyar Helsinki Bizottságnak köszönhető az is, hogy Európában védett alapjognak számít a közérdekű adatok nyilvánossága, azaz az információszabadság is.

Támogassa adományával, hogy a következő 20 évben is a strasbourgi bíróság előtt perelhessük az állami jogsértéseket!

Hogyan reagálnak a Magyar Helsinki Bizottság ügyfelei, amikor tájékoztatod őket, hogy megérte éveket várniuk, mert végre igazságot szolgáltattak nekik?

A reakciók vegyesek, de általában azt érzékelem, hogy ez nagyon fontos nekik. Jellemzően olyan ügyekről van szó, amik itthon már sok fórumon megfordultak, és épp azért kell kivinni ezeket Strasbourgba, mert hazai berkekben egyszerűen nem tudjuk elérni, hogy valaki igazat adjon az ügyfélnek. Ők viszont kitartóan keresik az igazságukat, és a strasbourgi eljárás vége egy fontos pont, amikor egy nagy presztízsű, nemzetközi emberi jogi szervezet elismeri a jogsértést és kompenzálja azt. Éppen ezért ez nekem is jelentős elégtétel, mert sokszor itthon reménytelenek ezek az ügyek, mivel a hazai intézményrendszer gyakran képtelen elismerni, ha hibázott.

Miért nem lehet itthon megnyerni azokat az ügyeket, amik végül az EJEB elé kerülnek?

Ennek az egyik gyakori oka, hogy összezár az állami szervezetrendszer. Például amikor egy rendőri bántalmazásos ügyben viszi az intézkedés alá vont személy a panaszát az ügyészség és a bíróság elé, akkor gyakran az az alapállás, hogy a hatóságok nem hibáznak. Mintha vonakodnának hinni az ügyfélnek azzal a szervezettel szemben, amelynek a törvények betartása és betartatása a fő feladata. Így nagyon nehéz egy kis embernek ezzel a nagy gépezettel szemben érvényesíteni az igazát. Másként folyik le egy büntetőeljárás valakivel szemben, akit azért jelent fel a rendőr, mert rátámadt, mint egy olyan ügyben, ahol valaki azt állítja, hogy őt egy rendőr bántalmazta. Érdekes látni, hogy mintha nem ugyanazzal a mércével mérnének az egyik és a másik esetben. Ilyen az intézményi kultúra. Az ügyész és a bíró a munkája során nagyban támaszkodik a rendőrségre, és nehézséget jelent amikor azzal szembesülnek, hogy talán a rendőrség nem úgy jár el, ahogy kellene.

Egy másik tipikus helyzet, amikor a hatóságok nem érzékelik, hogy milyen súlyos jogsértés fakad egy rossz jogszabályból, gyakorlatból, vagy döntésből. Az egyik ügyfelemet például – egy joghézag miatt – arra kötelezték a hatóságok, hogy az 50 éve viselt nevét a férje halála után változtassa meg. Az özvegy fordult az ombudsmanhoz, a köztársasági elnökhöz, a belügyminiszterhez, de mindenhonnan lepattant, mert a hatóságok egyszerűen nem érzékelték, hogy mennyire fontos valakinek az önazonossága szempontjából a neve, hogy mennyire összeforr vele. Számukra ez csak egy ügy volt, ránéztek a jogszabályra, és azt mondták: nem lehet, nem lehet. Nem lehet. Senki nem vette a fáradtságot, hogy jogszabályváltozást kezdeményezzen. Az ilyen ügyekben hiányzik annak az átgondolása, hogy az adott helyzet mit jelent az egyénnek, aki az igazságát keresi. Hogy tudja valaki rákényszeríteni a jogalkotás gépezetét a működésre? Hát úgy, hogy kiviszi a kérdést egy olyan fórumra, aminek épp az a feladata, hogy ránézzen ezekre az egyéni jogsérelmekre, és azt mondja az államokkal szemben, hogy ezeket bizony lehet orvosolni.

Hogyan tud egyetlen ember strasbourgi győzelme hozzájárulni egy tömeges jogsértés felszámolásához?

Többször előfordul, hogy a jogsértés mögött rendszerhiba áll, ilyenkor válnak tömegessé a jogsértések. Ilyen volt a névviselési ügy is: miután ügyfelem esete nyilvánosságot kapott, elkezdtek záporozni hozzánk a panaszok hasonló helyzetben lévő özvegy asszonyoktól. Vagy ilyen volt a börtönzsúfoltsággal kapcsolatos ügy is, ami arról szólt, hogy kevesebb a férőhely, mint ahány fogvatartott van. Ugyanazok a jogsértések ismétlődnek ilyenkor, akár a a fizikai körülmények miatt, akár a hibás jogszabály miatt. Amikor egy ilyen rendszerszintű, ismétlődő problémáról mondja ki a strasbourgi bíróság, hogy ott van egy jogsértés, akkor ideális esetben az állam önkéntes normakövetéssel korrigál, ahogy például a névváltoztatásos ügyben végül módosítottak a törvényen. Ma már egy ilyen szituációban lévő asszony egyszerűsített eljárásban vissza tudja kapni a régi nevét. Ez a normális működés. A másik út, ami a börtönzsúfoltság esetében történt, amikor a tömeges jogsértés tömeges perléshez vezet. Ha nincs önkéntes normakövetés, akkor újabb és újabb áldozatai lesznek a jogsértésnek, és egy idő után a jogsértés pénzügyi következményei átlépik az állami ingerküszöböt, és a hatóságok rájönnek: ha nem akarnak rengeteg pénzt kifizetni, akkor bizony meg kell szüntetni a jogsértést.

Gondolod, hogy a friss EJEB ítélet a börtönök látogatófogadó helyiségében elhelyezett plexifalak kapcsán most melyik utat választja a magyar állam?

A börtönviszonyokat szabályozó törvény szerint a rabok és a hozzátartozóik között főszabály szerint megengedett a testi kontaktus. Csak akkor kell plexit vagy más biztonsági megoldást alkalmazni a beszélőkön, ha van olyan konkrét kockázat, ami ezt szükségessé teszi. Vagyis a szabályozással nincs gond, a 2017-től folytatott gyakorlattal viszont van. Korábban lehetséges volt az ún. asztali beszélő, ahol nincs térelválasztó és a családtagok megérinthették egymást. Ehhez kellene visszatérni, kivéve azoknál a fogvatartottaknál, akiknél tényleg van biztonsági kockázat. Én abban reménykedem, hogy a börtönzsúfoltsággal kapcsolatos tömeges perlés emléke még él a kormányzatban. Tudniuk kell, hogy ez egy óriási, 18-19 ezer fős sokaságot és az ő hozzátartozóikat érintő probléma, és ha csak a tört részük indít eljárást, az is oda vezethet, hogy rengeteg pénzt kell kifizetni. Tehát ha az emberiességi és emberi jogi szempontok önmagukban nem is győzik meg a döntéshozókat, nagyon remélem, hogy legalább a lehetséges anyagi következmények meggyőzik őket, és hamar megoldják a problémát.