Léteznek helyzetek, amikor emberséges és indokolt lenne megszakítani a kiszabott börtönbüntetést, letartóztatást vagy szabálysértési elzárást. Erre nem csak egy köztársasági elnöknek van lehetősége, hanem bizonyos esetekben az ügyészségnek, bíróságnak és a büntetés-végrehajtásnak is. Bizonyos élethelyzetekben nem csak a fogvatartottnak, hanem egész családjának fontos, hogy a gyógyíthatatlan beteg ne a börtönben haljon meg, hanem méltó módon elbúcsúzhassanak tőle.

Legújabb blogposztunkban három olyan halálesetről írunk, melyeknél a hatóság nem szakította meg a büntetést, hanem gépiesen járt el, óriási fájdalmat és helyrehozhatatlan károkat okozva az érintetteknek. 

Hogyan akadályozza a büntetés-végrehajtás, hogy egy súlyos beteg fogvatartottnak és szeretteinek alkalma legyen együtt tölteni az utolsó napokat, órákat? És mi okuk van erre?

Úgy akadályozza leginkább, hogy a döntéskor csaka büntetés-végrehajtásra vonatkozó szabályokat veszik figyelembe. Azokat a szabályokat pedig, amik általánosan mindenkire vonatkoznak, magasabb szintűek (pl. az Alaptörvény vagy a Polgári Törvénykönyv) akár teljesen figyelmen kívül hagyják. Tehát sokszor sokadrangú szempont, hogy a fogvatartottnak és a hozzátartozójának emberi méltósága vagy magán- és családi élethez fűződő joga van, vagy ez meg sem jelenik  a döntéseknél. A rab sokszor úgy tűnik fel, mint egy “biztonsági kockázat”, főleg, ha valami rendkívüli körülmény adódik, mint például az, hogy hazatérne meghalni. . Pál esetében például, aki már az ágyból sem bírt felkelni végstádiumú betegként, rendőri környezettanulmányt végeztettek, hogy vajon a szomszédok szerint veszélyt jelenthet-e a környezetére, ha szabadul és otthon tölti a végnapokat.. Ebben az esetben már nem volt semmifajta biztonsági kockázat, a bűnismétlés eleve kizárt volt, így nem is kellett volna rendőri környezettanulmányt készíteni, de mégis így jártak el, talán mert ez a szokásos gyakorlat..

Mire számíthatnak azok az ügyfeleink, akik úgy veszítették el a családtagjukat, hogy nem tudtak tőle méltó módon elbúcsúzni?

A kint lévő családtagot ugyanúgy korlátozzák a családi élethez való jogának gyakorlásában ezek a formális és minimális indoklással ellátott, a szabadulást tiltó döntések, mint a fogvatartottat, pedig a családtag nem követett el bűncselekményt. Bízom benne, hogy a hazai bíróságok is értik ezt, és elismerik, hogy érző emberi lényekről van szó,kimondják, hogy nem csak a büntetés-végrehajtási szabályokat, hanem az alapvető emberiességi elveket is figyelembe kell venni az életvégi döntéseknél akkor, ha a fogvatartott már nem veszélyes a társadalomra, mert például a betegsége annyira legyengítette. Ezen kívül pedig nemzetközi jogorvoslatra számíthatnak az érintettek, a strasbourgi bíróságnak meglehetősen haladó a gyakorlata. 

Az ilyen ügyek utat nyithatnak ahhoz is, hogy változzon a büntetés-végrehajtás jogalkalmazása, ne működjön ennyire gépiesen, és másoknak már ne kelljen ilyesmit elszenvedni. A Magyar Helsinki Bizottságnál ebben igyekszünk segíteni, aki hasonló helyzetbe kerül, forduljon hozzánk bizalommal.

Az otthonápolási őrizet alkalmazása megoldást jelenthet az érintetteknek?

Igen, de nem minden esetben. Van például egy elég rossz állapotban lévő rákbeteg ügyfelünk, aki azért nem veheti igénybe ezt a lehetőséget, mert gyengén, nehezen, de képes az önellátásra. Ezt a jogintézményt pedig kifejezetten a tartós betegek számára vezették be, akik a teljes önellátásra már nem képesek. Itt komoly hátrány, hogy minimum három hónapig tart az átfutási ideje a kérvényezésnek.

Viszont van olyan eszköz, ami a sürgős esetekre adhat megoldást, ez a  büntetés-félbeszakítás. Pál esetében is ezt kellett volna alkalmazni. Ez elvileg egy gyorsabb átfutású intézkedés, hogy időben lehessen lépni, ha egy rab egészségügyi állapota gyorsan romlik, ismert, hogy a betegsége hamarosan a halálához vezet és az önrendelkezésének megfelelően szeretne otthonában vagy családtagjaihoz közel meghalni.