|
szia kedves olvasó!
hogy vagy? remélem jól! neked is olyan érzésed van, mintha már vagy egy éve tartana ez a 2023? voltak új céljaid erre a gyorsan megöregedő új esztendőre? még mindig emlékszel rájuk? mi van velük?
én hosszú évek halogatása után rászántam magam, hogy lecseréljük végre nagykorúvá vált toyotánkat valami időtállóbbra itt a nagy elektromos átállás hajnalán. tavaszra terveztem az adásvételt, de mivel az autópiaci helyzet elég cudar, már január elején elkezdtem nézegetni a hirdetéseket. erre nem találtam egyből egy "ellenállhatatlan" ajánlatot? szóval vettünk egy új kocsit, ami azt jelentette, hogy a régit - a terveknek megfelelően - lábon lehozom budapestre, mert itt még sokáig jól tud minket szolgálni.
a karácsonyi szünet után stockholmba visszatérve beterveztem egy jó ritmust a munkába való visszaállásra, de ez a hirtelen esemény arra kényszerített, hogy bepasszírozzak egy roadtrip-et a saját munka- és a családi naptárba.
ez önmagában iszonyat stresszt okozott (ilyen stratégiai tervező típus vagyok), mert ugyan szeretek szellősen tervezni az időmmel, de azért ennyi szabadidőm nem volt. képzelem milyen nyomás lehet azokon az embereken, akik mindig mindent a legoptimistább hozzáállással terveznek el és úgy teszik be a teendőket a naptárjukba, hogy nem hagynak köztük kis lyukakat.
persze hálás vagyok, hogy olyan életem van, ahol szabadon eljöhetek hirtelen egy hétre budapestre és azért még hálásabb, hogy van olyan barátom (szeva Józsi!), aki velem tartott ezen a kalandos úton.
nagyon hosszú és eseménydús volt a 18 órás, szeles balti tengeren való kompozás/hánykolódás (majdnem hányás is lett) után gdanskból hazavezetni egy durva hóviharon keresztül, melynek köszönhetően negyvennel tudtunk haladni órákon keresztül a lengyel autópályán. két tömegbaleseten csorogtunk át, ijesztő volt látni az autókat a korlátba fúródva meg az árokba pördülve.
voltak pillanatok, amikor azon gondolkodtam, feladom - még szerencse, hogy szántam egy extra napot az utazásra és nem terveztem be semmilyen programot a tervezett érkezésünk utáni napra. megint jól jött, hogy van mozgásterem a naptáramban.
lodz után már sokat javult az időjárás, rendes tempóval tudtuk csapatni egészen a tátráig, ahol a síparadicsomon keresztül kellett ismét csiga tempóval csorognunk a jégbordás, sötét szerpentineken.
a depeche mode és a szentlélek velünk volt, a nafta is éppen elég volt, hogy elérjünk egy szlovák falucska benzinkútjáig zárás előtt.
szombat éjjel 2 előtt futottunk be estre és ólom fáradtsággal zuhantam az ágyba. még napokig tartott megemésztenem a 32 órás út élményanyagát.
hihetetlen, hogy amikor az ember úton van, akkor mennyire másképpen telik az idő. és milyen furcsa dolog ez, hogy mindig a cél elérésére koncentrálunk, ki akarjuk pipálni, meg akarunk érkezni, túl akarunk lenni rajta, miközben a végén nincs túl sok élmény. lehet, hogy egy rövid ünneplésre futja, de már tervezzük is a következő utat.
azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobb élet lenne ez, ha nem állandóan a célokra fókuszálnánk, hanem az odavezető út élményére, a lépésekre!
mondják is a nálam bölcsebbek, hogy az út maga számít, nem a megérkezés. és ezt most a saját bőrömön is sikerült megtapasztalnom.
podcast
az eheti adás megjelenését már nagyon vártam. nem konfliktuskerülő a téma és sok közélettel kapcsolatos vélemény hangzik el a beszélgetésben. vendégem az egyik legismertebb magyar közéleti blogger, Ágoston László.
a 2018-as országgyűlési választásokat követően kényszerűen elhagyta az országot, londonba költözött. a svéd-, dán-, norvég- és finn nagykövetség által neki adományozott jószolgálati nagyköveti cím - ironikus módon - már angliában érte.
|
